[1] A jelenlegi Szlovákia területéhez (amely történelmileg a magyar Felvidék) számos kora reneszánsz egyházi gyűjtemény kapcsolódik, melyek értékes könyvekből, érmékből és medálokból állnak. Az első műtárgyegyüttesek a 17. század elején a ritkaságokat bemutató gyűjteményekben (Wunderkammerekben, Kunstkammerekben) tűntek fel alkalomszerűen; azonban ezek alapítói, akiknek érdeklődése tematikailag még nem körvonalazott, továbbra is ritkaságokra fókuszáltak  - természeti ritkaságok, fülkeszobrok, művészeti tárgyak és régiségek -, melyek célja az volt, hogy szemléltessék a család társadalmi helyzetét és gazdagságát. A 18. század második felében a magyar arisztokrata családok – akiknek birtokaik vagy nyári kastélyaik voltak ezen a területen – kezdtek gyűjteményeket (családi portrégalériákat, elődöket és jelentős személyeket bemutató csarnokokat) létrehozni, majd ezeket szisztematikusan tovább fejlesztetették. A helyi arisztokrata réteg identitása és hazafias büszkesége a művészet szeretetében és pártolásában nyilvánult meg. A tulajdonosok által kezdeményezett első jelentős lépés nagylelkű adományok felajánlása formájában történt a 19. század végén: ezek közül számos gyűjtemény a legfontosabb budapesti közintézmények valamint a helyi városi és regionális múzeumok alapját képezi.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása a mai Szlovákia földrajzi területén létrejött arisztokrata gyűjtemények végét jelentette. A megsemmisült korai gyűjtemények rekonstrukciója rendkívül bonyolult, ugyanis eredeti leltárkönyvek ritkán állnak rendelkezésünkre. Csupán a kiállítási és aukciós katalógusok vagy a magántulajdonú gyűjtemények átruházását felügyelő nyilvános gyűjtéssel foglalkozó állami intézmények letéti könyvei szolgálnak megfelelő forrásanyaggal. Ráadásul miután a kommunisták átvették a hatalmat, a gyűjtemények megmaradt részei fokozatosan eltűntek: ellopták őket vagy a (gyakran szándékos) helytelen kezelés következtében elpusztultak. A fizikai pusztulás mellett a gyűjtemények koncepciójukban is megszűntek létezni. A palotákban, kastélyokban és természettudományi kiállításokon bemutatott gyűjtemények nagy részének az alapjait erőszakkal szétszakították, az eredeti tulajdoni kötődéseket megszüntették, a tárgyakat mesterségesen újracsoportosították. A gyűjteményekkel szemben tanúsított programszerű tiszteletlen bánásmód abból következett, hogy ezeket nem tekintették „saját” szlovák gyűjteményeknek. Az 1918 utáni időszakban, melynek során a fiatal csehszlovák állam identitását és nemzeti öntudat kereste, a nép, a föld és a nemzet felé fordulás művészeti kánonná vált.  A szlovák föld (vagyis a falusi és paraszti föld) monumentalizálása és dicsőítése nem vonatkozott a (magyar) arisztokrácia birtokaira, a gazdagon díszített udvarházakra, könyvtárakra valamint az értékes gyűjteményekre. Az ilyen program-alapú negligálást alátámasztja az a tény is, hogy még szóbeli hagyomány útján sem marad fenn releváns információ a gyűjtemények és a gyűjtők vonatkozásában; még ma is számos értékes gyűjtemény töredékei vannak letétbe helyezve megfelelő szakértői leírás nélkül.

Talán a legjelentősebb gyűjtemény, amely közvetlenül kapcsolható ehhez a területhez, Albert Kasimir von Sachsen-Teschen (1738-1822), magyar királyi helytartó rajzokat és grafikákat tartalmazó terjedelmes európai művészeti gyűjteménye. Alapjait Albert hivatali ideje alatt, 1766 és 1780 között fektette le Pressburgban (Pozsonyban). Abban az időben a város - amely a koronázási ceremóniák, valamint a magyar parlament üléseinek helyszíne volt - példátlan társadalmi, gazdasági, építészeti és művészeti fellendülésen ment keresztül. Ez a jelenség egy lényeges szociográfiai változáshoz, a főnemesség érkezéséhez kapcsolódott, akik stratégiai okokból ezen a területen telepedtek le. 1781-ben, amikor a helytartó felségével, Mária Terézia lányával, Mária Krisztinával Hollandiába távozott, nemesek, üzletemberek és kereskedők mentek vele, és Albert magával vitte gyűjteményének azon részét, melyet saját maga szerzett, valamint azokat a festményeket, amelyek felesége hozományát képezték, és gyűjtőtevékenységétott ott folytatta. Az eredeti császári gyűjtemény a pozsonyi kastélyban maradt, és 1783-ig a Habsburg udvarnál volt letétben, amikor áthelyezték a Budai várba. Az írott forrásoknak, leírásoknak és leltárkönyveknek köszönhetően el tudjuk képzelni a gyűjtemény jellegét, melynek egyes részei ma számos európai múzeumban és galériában látatóak; Albert terjedelmes kollekciójához tartozó nemzetközi grafikai munkái képezik például a bécsi Albertina gyűjteményének alapját.

1783-ban Pozsony magyar fővárosi státusza elveszett, a központi hatóságok Bécsbe és Budára kerültek. Viszonylag gyors - a monarchia fontos pontjától a provincializmus felé irányuló - hanyatlás következett be; így a város kedvező földrajzi elhelyezkedése - jelentősége szempontjából - egyre meghatározóbb tényezővé vált. Jelentős üzleti és ipari fejlődés nem érte el ezt a régiót egészen a 19. század második feléig; amikor a nemzeti öntudat formálásának folyamata is intenzívebbé vált. Az első városi és regionális múzeumokat - melyek tevékenysége a nem létező közgyűjtemények funkcióját teljesítette - a 19. század második felében alapították; az első kiállításokat Pozsonyban (1853) és Kassán (1857) rendezték.

Az 1865-ben megrendezett második pozsonyi művészeti kiállítás figyelemre méltó hozadékkal jár témánk szempontjából: tipikusan kézműves és kereskedelmi kiállítás volt, amely tükrözte a helyi kézművesek és kereskedők tevékenységét, ám a helyi magángyűjtők – arisztokraták, városlakók és vállalkozók – is bemutatták gyűjteményeiket. A kiállításhoz megjelentt egy katalógus is, amely alapvető információkat tartalmazott a kiállított művekről és ezek tulajdonosairól, és amely ma dokumentálja a helyi gyűjtőtársadalom multikulturális jellegét és gazdag szociális rétegződését. Az első városi múzeumot 1870-ben alapították: a kiállítási anyaghoz (céhektől, egyesületektől és intézményektől kapott) adományok, örökségek és természetesen saját szerzeményezés útján jutottak. 1855-ben Štefan Esterházy – Pressburg (Pozsony) kerületi adminisztrátora – aki jelentős szerepet játszott a város kulturális fejlődésében – megalapította az első művészeti társaságot, a Pressburgi Művészeti Egyesületet. Az egyesület összejöveteleket és kiállításokat szervezett a nagyközönség számára; először a korszak Bécsből és Budapestről származó korai munkáinak behozataláról állapodtak meg, majd később helyi művészeket is befogadtak. Habár az éves kiállítások sok érdeklődőt vonzottak, a helyi lakosság vásárlóereje igen gyenge volt.

A 19. század második felének egyik legfontosabb közép európai műgyűjtője gróf Pálffy János (1829-1908), aki a családi tradíciók és saját politikai és gazdasági tevékenysége által is kötődött Pozsonyhoz, valamint a szlovák területekhez. Az első vásárlásait 1847-ben és 1850-ben vitte véghez Pozsonyban. A gyűjtemény földrajzilag is kiterjedt volt – az első bécsi Palach régiségboltban történő vásárlását müncheni, velencei, firenzei és párizsi vásárlások követték. (Ludiková, 2013, o. 20) Gyűjteményének darabjait a bajmóci kastélyban, a királyfai vidéki barokk kastélyban, valamint a bazini, alsónyársadi és szárazpataki kastélyokban és pozsonyi palotájában őrizte. Végakaratában azt kérte, hogy a gyűjteményét hiánytalanul őrizzék meg és tegyék hozzáférhetővé a nagyközönség számára. Ennek legértékesebb részét, 177 műalkotást (ebből 114 a pozsonyi palotából származott) a budapesti Szépművészeti Múzeumra hagyta. Számos katalógus és monográfia ad tájékoztatást az adomány méreteivel kapcsolatban. Azonban a gróf végakaratát a Pálffy család tagjai kétségbe vonták, amely hosszú távú konfliktust eredményezett. Végül is a család és az állam közötti megállapodás alapján, mindazokat a műveket,[2] amelyek nem kerültek át a budapesti közgyűjtemény tulajdonába, nyilvános árverésen értékesítették.  Pálffy terjedelmes gyűjteménye a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a Szlovák Nemzeti Galéria európai festészeti gyűjteményének alapját képezi.

Magyarország egyik legbefolyásosabb családja, az Andrássy dinasztia, szintén híres régiség-és műgyűjtővé vált. A gazdag és sokoldalú gyűjtemény fenntartásának szemléletmódja azonban fontosabbnak bizonyult mint maga a gyűjtemény. Gróf Andrássy Emanuel (1821-1891) - a kulturális és társadalmi élet jelentős szereplője, lelkes gyűjtő, amatőr régész és történész - palotáit (Betlér, Parnó, Budapest) gyűjteménye befogadására tervezte meg. Mindamellett már 1857 előtt a kiterjedt család tagjai között történt megállapodás alapján az Andrássy család fő rezidenciájában egy kivételes múzeumot nyitottak meg a nagyközönség számára, amelyet bizonyos napokon ingyenesen lehetett látogatni. Az Andrássy család fiatalabb ágának utolsó férfi leszármazottja, Dionýz (1835-1913) szintén kivételes műpártoló és gyűjtő volt. 1909-ben egy külön galériát építtetett Krasznahorkaváralján kortárs művészek (Böcklin, Stuck, Uhde, Quincy Adams...) műveiből álló gyűjteményének. A gyűjtemény azonban Dionýz végakaratának megfelelően 1913-ban a budapesti Szépművészeti Múzeumba került.

A 19. század végére a jómódú zsidó polgárság és a középosztály ambícióinak hatására csökkent az arisztokrácia hagyományos műpártoló szerepe az Osztrák Magyar Monarchián belül. Ezt a jelenséget tükrözi báró Karl Kuffner (1847-1924) – fontos vállalkozó és a diószegi cukoripar megújítójának – gyűjteménye. A gyűjtemény jelenleg a báró fiához és egyetlen örököséhez, Raoul Kuffner de Dioszeghhez illetve annak második feleségéhez - a híres festőnőhöz - Tamara de Lempickához (1898-1980) köthető, köszönhetően az Egyesült Államokba történő kivándorlásuk utáni fényűző életmódjukkal kapcsolatos nyilvánosságnak és a családi birtokok fokozatos eladásának. Az a tény viszont, hogy a gyűjtemény 1939-ben jogszerűen került ki (a hozzájárulás feltétele egy, a budapesti Szépművészeti Múzeumnak adományozott fontos mű volt), ironikus módon részleges áttekintést tesz lehetővé, a múzeum munkatársai által készített, az exporthoz szükséges nyilvántartás miatt. A 108 tételt számláló gyűjtemény régi holland és flamand mesterek műveiből és itáliai alkotásokból (főleg 16. századi Madonna-képekből, illetve a téma későbbi másolataiból, valamint kézműves tárgyakból) állt (Varga, 2009). Ingrid Ciulisová megemlít egy a Pozsonyi Műemléki Hivatalhoz 1932-ben benyújtott kérelmet; a hozzájárulás ebben az esetben is feltételes: volt a 17 darab mű szlovák közgyűjteménynek történő ingyenes átadása. A ’40-es, ’50-es évekbeli New York-i műtárgypiac tevékenységén keresztül így rekonstruálni tudjuk a Kuffner gyűjteményt; erre példa a Parke-Bernet aukciós katalógus (az 1948 novemberében rendezett aukción a gyűjtemény 65 darabját kínálták fel megvásárlásra), valamint a Parke-Bernet Galéria tevékenysége.[3] Napjainkban a Kuffner-gyűjtemény számos műve jelentős amerikai múzeumok és gyűjtőintézmények tulajdonában van.

Grazioso Enea Lanfranconi (1850-1895) kiváló olasz hidrológiai és vízügyi szakember is lelkes gyűjtő volt. A gyűjtemény, melyet a munkával kapcsolatos pozsonyi tartózkodása alatt szerzett, a nem arisztokrata műgyűjtés egyik fontos példája. Mintegy háromszáz festményt tartalmazott, melyek túlnyomórészt holland és flamand eredetűek (különösen fontos volt Peter Paul Rubens és köréből származó művek gyűjteménye), azonban itáliai, francia és spanyol munkák is feltűntek benne. Az 1880-as évek elején Emmerich Ranzoni (1823-1898) műkritikus által a régi mesterekről összeállított katalógus részleges listát nyújt a gyűjtő vagyonáról. Lanfranconi műveit fontos európai gyűjteményekből való vásárlás útján szerezte, valamint gyakran konzultált befolyásos tanácsadókkal. 1880-ban gyűjteménye jelentős részét, amely Pozsonyt és környékét ábrázoló grafikai munkákból állt, a városi múzeumnak adományozta; ezek ma a Pozsonyi Városi Galéria tulajdonában vannak. Lanfranconi tragikus halála után a gyűjtemény nagy részét, több mint tízezer alkotást – könyveket, grafikai lapokat, térképeket – a magyar kormány megvásárolta a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A gyűjtemény megmaradt részét Kölnben árverésre bocsátották, így a művek nemzetközi intézményekhez kerültek.

A 19. században és a 20. század elején Lanfranconi tevékenységén kívül több híres pozsonyi arisztokrata és középosztálybeli család is aktívan vett részt a műgyűjtésben. A figyelemre méltó arisztokraták közé tartozik František Török, Karol Nyáry és Emil Mirbach, ők gyűjteményeiket és kastélyaikat végakaratukban azzal a céllal hagyták a városra, hogy múzeumként nyissák meg a nagyközönség számára (1950-től ezek székhelye az újonnan létrehozott Pozsonyi Városi Galéria). A német eredetű pozsonyi polgári gyűjtemények közül a Hübner, az Eder, a Stampfel és a Scherc azért fontos, mivel a Pozsonyi Városi Múzeum alapjául szolgálnak, valamint meglétüket a múzeumi nyilvántartásban írott anyagok dokumentálják.

A két világháború közötti időszak alatt gazdag vállalkozói réteg alakult ki, amelyről feltételezzük, hogy aktív gyűjtői tevékenységet folytatott a mai Szlovákia területén, azonban az erre utaló nyomok teljesen eltűntek, így szinte semmilyen ismeretünk sincs a korszakhoz kapcsolódó gyűjteményekről. Ez a talán abból a tényből következik, hogy ezek a gyűjtők kiemelkedő zsidó vagy „nem szlovák” családból származtak.[4] Dr. Leo Ringwald (1888-1968) trencséni ügyvéd gyűjteménye - melynek egy része nyilvános árverésen jelent meg Szlovákiában 2012-ben - ezt a feltevést erősíti. Hazai összefüggésben - ellentmondásos módon - kevés információval rendelkezünk a kiterjedt és jelentős gyűjteményről, amely több száz Mednyánszky László (1851-1919) művet és más értékes művészeti és történelmi emléket foglalt magába; azonban 1939-ben röviddel azelőtt, hogy Nagy-Britanniába szállították volna a műveket, Kállai Ernő (a Magyar Tudományos Akadémia tagja) feljegyezte ezeket is, amikor katalógusba vette Mednyánszky munkáit. 1962-ben Ringwald felvette a kapcsolatot a Szlovák Nemzeti Galéria vezetésével, és Londonban találkozott az SZNG képviselőivel, ahol javaslatot tett a gyűjtemény kölcsönzésére és dokumentálására. Azt is felajánlotta, hogy néhány művét eladja. Ám a politikai körülmények ezek megszerzésének lehetőségét és minden más kapcsolatot sajnálatos módon meghiúsítottak, így ahogy telt az idő, ez a gyűjtemény is feledésbe merült.[5]

A művek felhalmozása abban a korszakban a jó modor megnyilvánulása volt, így az alsó középosztály a „fogyasztói kultúra” nyomásának hatására rendszeresen vásárolt műveket. Ezek a gyűjtemények leginkább megfizethető és kompakt művekre – kisebb rajzokra és grafikai munkákra – épültek, melyek szintén elpusztultak. A korabeli helyi művészeti társaságok dokumentumai azt mutatják, hogy a belföldi művészek a két háború közötti időszakban nehéz helyzetben voltak a vevők hiánya miatt, ezen kívül nem volt érdeklődés a magánszektor részéről sem. A szlovák értelmiség helyzetének fokozatos megerősödésével azonban a kulturális együttműködés kötelékei megerősödtek és a műgyűjtés generációk „kortárs” működését eredményezett (kortárs cseh és szlovák művészet), és természetes jelenséggé vált. Ha 1948 után ezt a fejlődést nem szakították volna meg az ilyen - a helyi kulturális elit köré csoportosuló - tevékenységek, megalapozhatták volna a modern műgyűjtés kritikai platformját Szlovákiában.