Nem könnyű feladat egy művészettörténész számára, hogy a műgyűjtésről és a gyűjtők szerepéről vagy hatásáról értekezzen a terület esetében, amit ma Szlovákiának nevezünk. Ez a jelenség volt talán legkevésbé jelen kulturális miliőnkben a keleti blokk többi országával összevetve. 1989 előtt a műgyűjtés és jelenléte a köztudatban úgy alakult, hogy sem saját fejlődésére nem volt hatással, sem a belföldi kulturális életet nem befolyásolta lényeges mértékben. Ez több fontos tényező eredménye volt. Először is, a 20. század első felében bekövetkezett történeti fordulópontok mély horizontális szakadásokat képeztek, amelyek a nemzeti, vallási, osztály- és tulajdonviszonyok szintjén is megszakították folytonosságot. E történelmi-társadalmi események listája csak áttételesen jelzi romboló erejük mértékét, s azt, hogy a kivándorlási hullámok mellett a tőke és a vagyon hasonló mozgásait idézték elő. A tulajdonjogi viszonyok zűrzavaros változásai (árjásítás, elkobzások, egyházi vagyon és arisztokrata tulajdon kisajátítása) elfedték az eredeti tulajdonosok és a gyűjtemények kezdeményezőinek – az arisztokrata családok képviselőinek, az egyháznak, a vagyonos zsidó közösségeknek, a vállalkozó osztálynak és a virágzó szlovák értelmiségnek – nyomait.

Az 1948-as kommunista forradalom után a magántulajdont érintő változások miatt a gyűjtemények természetes fejlődésének látszólagos megtorpanása következett be. Az újonnan kialakított szociális rend nyíltan nem tiltotta be a magánygyűjteményeket, habár az, hogy valaki műalkotásokkal vette körül magát, nem felelt meg a szabadidő helyes eltöltési módjának. Az erőltetett politikai és gazdasági koncentráció megváltoztatta a helyi művészeti piac természetét: magán galériák és aukciós házak nem léteztek; csupán állami tulajdonban lévő régiségboltok és egy művészeti üzletekre szakosodott monopóliumhálózat volt jelen. E helyeken kívül nem lehetett műtárgyakat vásárolni vagy eladni, nem folyhatott kereskedelem. A gyűjtés mint tevékenység, amely az árucikkekre illetve szabad és váltakozó  körforgásukra épül, nem működhetett hagyományos formában. Ellenkezőleg: a gyűjtő tevékenység csaknem fél évszázadon át a legitimitás peremén állt, néhány kivételtől eltekintve a gyűjtők tevékenysége szó szerint törölve lett történelmünkből.

1989 előtt a szlovák gyűjtők nem vettek aktívan részt kulturális tevékenységekben s nem vonzották a művészettörténet figyelmét; általában a magánszektorban, a nagyközönség tudta nélkül működtek. Tevékenységük nem inspirálta a szakmai, üzleti vagy társadalmi szférát. Szlovákiában a mai napig nincsenek olyan professzionális tevékenység, amely kellő figyelmet fordítana a gyűjtéstörténet kutatására, az információgyűjtésre és elemzésre. Ez egy további magyarázat a történeti, modern magán és vállalati gyűjteményekre vonatkozó koherens információk hiányára. Az alapítók belső motivációjának alaposabb szakértő felmérése és elemzése valamint az alapelvek, modellek és a sajátos hazai jellemzők osztályozása hiányzik.

Nagyon kevés szlovák művészettörténeti szöveg foglalkozik ezzel a témával, ezek leginkább az arisztokrata gyűjtemények eladásával foglalkoznak, a kutatók általában jobban érdekeltek abban, hogy megkíséreljék rekonstruálni az egyéni gyűjteményeket,[1] miközben elemzik a múzeumi stratégiákat, a művész és a művészettörténész helyzetét, valamint a kormányzó párt befolyását.[2] Az utóbbi időben Ingrid Ciulisová koncentrált kutatási és publikációs tevékenysége tudományunk számára utat nyitott a közép európai műgyűjtés számára és további kutatási lehetőségeket vetett fel.[3] A téma iránti érdeklődés a közgyűjteményeknél is fejlődésnek indult.  A Szlovák Nemzeti Galéria számos friss projektjében bonyolult családfákat vizsgált, valamint áttekintette, milyen módon kerültek az egyes műtárgyak az SZNG tulajdonába. A régi európai művészeti gyűjtemény kurátora, Zuzana Ludiková kutatási eredményeit egy kiállítási projekt keretében dolgozta fel (Itáliai művészet, 2013), amely különösen fontos volt. A Szlovák Nemzeti Galéria új igazgatója, Alexandra Kusá gyakorlata ennek a trendnek egy másik jellemzőjét mutatja be: a műtárgy szerzeményezésének évét és módját vizsgálja.