A gyökerek még korábbra visszavezethetőek. Az ötvenhatos forradalom után konszolidálódó rezsim két szempontból is toleránsabban viseltetett vizsgált területünkkel szemben, mint tette azt a korai ötvenes évek szélsőséges felfogása. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” szlogen jegyében a Kádár János vezette puha diktatúra a modern és a kortárs művészetben igyekezett kerülni a konfliktusokat, egyre szabadabb teret engedett az egyéni, akár progresszív ízlésnek, feltéve, hogy annak nem volt politikai vetülete. A magántulajdont sem támadta olyan hevesen; így a műgyűjtés a korszak „három T” elnevezésű kulturális politikájában a „tűrt” (nem támogatott, de nem is tiltott) kategóriába került. Az 1949–1956 között betiltott árverések 1957-től újraindultak. Ha monopolizált formában is, de szélesedett a gyűjtést kiszolgáló műtárgypiac. A hetvenes évektől számos privát kollekció került kiállításra, sőt szakosodott folyóirat is indult az érdeklődők számára. Ezt a lépéssort a nyolcvanas években még inkább csak látensen, majd a fordulat után nyilvánosan is terjeszkedő magángyűjtés előkészületi szakaszának tekinthetjük.
Az eredetileg két, majd három évtizedesnek bemutatott felívelés szélesebb értelemben fél évszázadosnak minősíthető. Ennek első felében – az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig – egy korábban ellenséges rendszer által elnyomott pozícióból fokozatosan az elfogadott, félig legális szintig emancipálódott a műgyűjtés. A második szakaszt a gyűjtés és kapcsolódó moduljainak legális, nyilvános, volumenében sokszorosára növekvő, egyszersmind egyre tagoltabb, felfogásbeli, minőségi és egyéb szempontok szerint heterogénebb közege jellemzi.
A rendszerváltást követően eleinte a gyűjtés célpontja – a tárgykultúra számos fejezete mellett – a klasszikus modern művészet. Ahogy azonban az izmosodó kereslet hatására az árak emelkednek, illetve széles körűvé válik a hamisítás, sokan fordulnak a második világháború utáni, majd az ezredfordulótól kezdve már a kortárs művészet felé. E két „menekülési” effektuson túl számos pozitív motiváció is segíti a kortárs ügyét. Lezajlott a modern magyar művészet kánonának átértelmezése, bővítése, míg a jelenkori anyag ma is szabad teret kínál a felfedezésre, a gyűjtő által a jövő favoritjának remélt alkotók felkarolására. Szellemi izgalom kapcsolódik a kortársgyűjtéshez.
Ez a kockázatkeresés is lépésenként alakult ki. Amint a moderntől a kortárs felé végbement egy váltás, úgy a kortárs tág fogalmán belül is eleinte az élő klasszikusnak keresztelt művészgeneráció elérhető műveinek megszerzése dominált, s csak ez után fordult a figyelem a szigorúan véve mai alkotók felé. A „mai” is rétegzett fogalom. Hosszú ideig meghatározó volt a festészet iránti preferencia a gyűjtők körében; ám ahogy telítődött a gyűjtői mezőny, az új kihívást keresők a kísérleti műfajok, illetve a társadalomkritikus tematika felé mozdultak. A kétezres évek közepén jól kitapintható a médiaművészet, az installáció, a reflexív és kísérleti szemlélet meghonosodása egyre több kollekcióban. A „kortárs” kifejezés egyszerű besorolásból komplex, sokféle, tulajdonított jelentéssel teli értékhordozóvá válik. A kortársgyűjtés ma a mindennapi nyelvhasználatban párhuzamosan jelenti, dokumentáló, semlegesen besoroló jelleggel a tágan vett „post-war collecting” világát, illetve szűkebb, szakmai kontextusban egy normatív (pozitív) minősítést, a jelen kísérleti művészi tendenciáinak vásárlói támogatását.
A kortárs klasszikusok vételét számos szakember nem is tartja valódi műgyűjtésnek, hanem befektetésnek titulálja. Ez a különbségtevés szemléletes, de némileg félrevezető. Olybá tűnhet, a progresszív kortársgyűjtés mentes az anyagi megfontolástól, szinte altruista. Holott a mindenkori új irányok beemelése nemcsak szellemi inspiráción, hanem józan kalkuláláson is alapszik. Az új műfajok vevői gyakran túlárazottnak tartják a klasszikus kortárs vagy mai olaj-vászon képeket. Racionális alapon adott pénzösszeget okosabbnak tartanak az általuk alulértékeltnek besorolt új nevekbe, formákba elhelyezni. Számolnak a trendkövetéssel: mások is követni fogják a példájukat, egy kritikus tömeg felett divattá válik az először még vagány sakkhúzás, s így az elsők által fizetett árak utólag jutányosak lesznek. Szellemi és materiális kockázatvállalás, ízlés és jövőjóslás kéz a kézben jár.
Mindez habitus kérdése is. Számos újító gyűjtő életvezetése egyéb területen is alternatív, az experimentális művek az ilyen gyűjtői személyiség hű, érzékletes kivetülései. Keresik a művészek társaságát, azonosulnak életvitelükkel. Ahogy a százéves avantgárd program kutatja művészet és élet egymásba olthatóságát, úgy a kortársgyűjtés is lehet önmegvalósítás. Más, a hétköznapokban józanabb életet folytató művészet-hívek eközben éppen üzletemberi fegyelmezettségüket oldják, ellensúlyozzák azzal, hogy izgalmas alkotásokkal veszik körül magukat otthonukban, irodájukban. Ez esetben a rejtett vágyak kiteljesítéséről van szó. A tehetős tulajdonos arra használja anyagi lehetőségeit, hogy elfojtott szabadságvágyának vizuális kivetüléseit azonosítja és veszi meg.


back