Nem egyszer olyan érzésünk lehet, hogy a gyűjtemény által sugallt identitás kölcsönzött, felvett, mintsem belső, valós. Sokan kerültek rövid idő alatt olyan anyagi források birtokába, amely nem csupán lehetővé teszi a művészetvásárlást, hanem társadalmi szerepként is kézenfekvővé teszi azt. Kritikusok ilyenkor szerepként könyvelik el a gyűjtést: anyagilag pénzmosásnak, viselkedésileg az „újgazdagok”, parvenük pótcselekvésének, gyorstalpaló társadalmi szereptanulásának tudják be. Ez néha találó, máskor túlzó ítélet. Nem ritkán a magukat páriának érző elemzők kompenzációból, frusztrációból állítják be az általuk nem is ismert gyűjtőket ilyen szerencsétlennek.
Az önkifejezésen túl a kortársgyűjtők szívesen gyakorolnak hatást másokra is. Szűk környezetükben ilyen a család, a munkahely és a baráti kör. A családi vizuális nevelés, főként a gyerekek fogékonyságának emelése fontos szempont hiánypótlásként. A ma aktívan gyűjtő generációk fiatalsága nélkülözte az otthoni, iskolai, városképi környezetben a színvonalas és izgalmas esztétikumot, s most a gyűjtők ezt szeretnék a jövendő generációnak biztosítani. Nem egy művészettörténész és galériás azt várja, hogy a ma felcseperedő, második gyűjtői generáció lesz majd „az igazi”, akik szüleik sikeréhségének hibáiból tanulva, s egy otthonról hozott vizuális érzékenységre építve „jobban” gyűjtenek majd. Lehet – bár az ilyen vélemények tudálékossága kételyt ébreszt. A rendszerváltás óta zajló új tőkefelhalmozás és az agresszív hazai érvényesülési mechanizmusok rányomják bélyegüket a művészeti szereplőkre is. Amilyen a társadalmunk, olyan a műgyűjtésünk is. Amilyen a politikai, szociális vagy szimbolikus javak elosztási módja, olyan a művészet pozíciója is.
A hatásgyakorlás másik két közeli szintjén számos gyűjtő éppen ez ellen próbál fellépni. Vezetők elhelyezik kollekciójuk darabjait az irodájukban, a folyosókon, s a meghökkenés, ellenszenv fokozatosan átadja helyét a kíváncsiságnak, elfogadásnak a munkatársak és üzletfelek körében. A hatás kulcsa részben a mű, részben a gyűjtő-vezető személy és a közeg referenciaértéke. Ha a főnöknek tetszik, kell, hogy legyen benne valami. Hasonlóan működik ez az otthonra hívott vendégekkel. Bizonyos társadalmi körökben ma már kínos a kommersz vagy giccses lakberendezés, s helyette státuszelvárás az egyéni ízlést és a társadalmi hovatartozást keverten kifejező művészeti választás. A gyűjtők hatásgyakorlása a munkahelyen és a baráti körön keresztül a civil társadalom értékterjesztő funkciójának példája, amely alulról szerveződik és a sokféleséget artikulálja.
A szoros függelmi viszonyok világán kívül azonban a gyűjtők mai önszerveződése döcögős. A hetvenes-nyolcvanas években lényegesen aktívabbak voltak a gyűjtői körök. Akkor ez a két világháború közötti polgári szalonok újjáéledését jelentette, a korlátozott civil szféra alternatívája volt, és a nemzetközileg viszonylag bezárt ország szűkös szabadidős, társasági, kapcsolattartási skáláján élményekben gazdag, intellektuális perspektívát kínált. Ma individualistább a gyűjtés, és a sokkal nagyobb szabadság közepette nincs ilyen közösségteremtő ereje. A válságot megelőző években adódtak próbálkozások részben gyűjtők, részben külső résztvevők (például egy kommunikációs ügynökség) részéről közös események, platformok, kiadványok előkészítésére; mindez most egy-két évre hibernálódott. De a friss igény azt jelzi, hogy a kortársgyűjtőkben megjelent annak a tudata, hogy nem csupán vetélytársak, hanem érdekközösségben is vannak: tanulhatnak egymástól, hatékonyabban képviselhetik pozíciójukat, együtt akár a külföld felé is hitelesebben nyithatnak.
A gyűjtők közötti kapcsolattartás hasznos, ma már sokak által felismert velejárója az üzleti és társadalmi kapcsolatépítés. A gyűjtők észrevették, hogy tág értelemben kivehető valami közös a csoportjukban. A kortárs művészet iránti érdeklődés megbízható névjeggyé vált, laza, de közös alapot hozott létre. Ahogyan más társadalmi körökben a vadászat, a sport, a gasztronómia, úgy a gyűjtők között a művészet a networking alapja. Ennek előfeltétele volt, hogy a kortársgyűjtés minél több társadalmi rétegben meghonosodjon. Ma mindenféle szférából befolyásos szereplők találhatóak e közegben, így a művészet mentén, ürügyén megérte elkezdeni egymással kommunikálni. Ez az ízlés változását, fejlődését is előmozdítja. Aki a megfelelő vételek révén erős pozícióra tesz szert a gyűjtői hierarchiában, az egyéb viszonylatban is kihasználhatja ezt az imázst, és ez sok vevőt arra sarkall, hogy túllépve saját korlátjain, efemer, polgárpukkasztó, társadalomkritikus irányokba nyisson.
Óvnék attól, hogy – az idehaza sokszor tapasztalható öncélú kapitalizmusellenesség, lenéző értelmiségi retorika jegyében – megszóljuk a gyűjtőkben a közösségi szerveződés és versengés ezen egyvelegét (is). A szocializmusban az orvosok közötti szakmai és művészeti háló összefonódása az akkori körülményeket figyelembe véve nagyon hasonló volt, sőt erejében szilárdabb. Mára kicserélődött a gyűjtésben érintett társadalmi réteg és az alkalmazott kommunikációs csatorna, de a háttérben meghúzódó igény rokon. A gyűjtői networkinget azért is erényeivel és hibáival együtt, a reális értékén ismerném el, mert a művészettörténészek és a múzeumok részéről megfigyelhető irigység, lesajnálás helyett, tisztes együttműködés keretében ilyen közös bázison valósulhatna meg a kooperáció a közintézményekkel is, például a még mindig vergődő múzeumbaráti körök esetében.
Néhány további lelki mozgatórugó is említésre vár. Közismert a szerzési vágy, amely a hazai kortársgyűjtésben (is) a becserkészés, a vadászat szenvedélyével rokon. A már elhunyt klasszikus modernekhez képest vonzerő a vevők szemében, hogy az élő művész felkereshető, különösen, hogy a hazai galériás háló csak lassan erősödik, s így a nemzetközileg megszokottnál sokkal gyakoribb a műtermi vásárlás. Nem véletlen, hogy a gyűjtők többsége férfi: a mű, a művész felkutatása erotikus jellegű viszonynak tekinthető, ahol az alku egyes fázisai, a metakommunikáció gesztusai (mindkét fél részéről) a nemek közötti fogáskereséssel állíthatóak párhuzamba. Bár a kiszolgáltatott művész és az esendő nő szerepe látszólag átfed, sok esetben romantizáló, a sanyarú művész mítoszát ápoló sztereotípiának tartom a gyűjtőt kizárólag úgy beállítani, mint aki anyagi erőfölényével élve, a rámenős férfi mintájára megszerzi vágya tárgyát. Valóban gyakori az erőkülönbség, ám sokszor tapasztalható a művészek tudatos, egyenrangúan cseles hozzáállása, vagy a két fél cinkos összekacsintása a kölcsönös adóelkerülés örömén, illetve a galériás háta mögött.

back