Natalia Nikitin: Art Cronicles

2007. szeptember 21 - november 17.

Natalia Nikitin szenvedélyesen dokumentáló archivista, akinek fotóin városi és belsõ terek, különös mûvészeti helyszínek egyaránt megjelennek.
Diavetítés formájában mutatja be szokatlan, eredetileg nem kiállítóhelynek szánt – mégis így funkcionáló - építményekrõl készített sorozatát, amelyben elhagyott ipari csarnokok, üresen álló iroda-komplexumok, templomok és zsinagógák egyaránt szerepelnek. A hagyományosan múzeumi aurával rendelkezõ terek mellett elsõ sorban a kortárs mûvészet idõszakos fórumai ezek a helyek, amelyekben gyakran hely és mû szimbiózisa jön létre, Nikitin fotóival éppen ezt a kölcsönhatást vizsgálja. Felvételei nem látványosak, inkább személyes látásmódot tükröznek.
Személyes létének helyszínei azok a városok is – Moszkva, Berlin és Köln, amelyeknek dinamikusan változó hétköznapi létét fotósorozatokon mutatja be. Szülõvárosában, Moszkvában olyan sebességgel történnek átalakítások, hogy a változások úgyszólván a szemünk láttára mennek végbe. A hivalkodó posztmodern építészet könnyedén folytatódik a sztálini idõszak monumentális építészetével. Háznagyságú reklámok szegélyezik a majdnem 15 millió lakójával Európa legnagyobb metropoliszának számító város autóútjait, ahol megfelelõ mennyiségû pénzzel még a Kreml bejárata elõtt is hatalmas reklámfelülethez lehet jutni. Nikitin számára, aki a hatalmas, kaotikus szovjet fõvárosban született, Berlin nagysága, építészetében a harmónia hiánya, az utcai táj sokfélesége, gyorsasága és a szentimentalitás hiánya ismerõsek. Köln, amelyben elsõ pillantásra a két fõvárossal kevés közös dolog van, mégis hasonlít hozzájuk urbanitása és modernitása miatt. Mindig, amikor Kölnben van, a „történelmi jelen“-ben való alámerülés érzése támad fel benne.
Szintén fotó-sorozat ramallah-i látogatásának eredménye, ahová ösztöndíjjal jutott el, s amelyrõl így ír: „Jeruzsálemben és Tel Avivben már korábban is jártam, Ramallah-t viszont csak tv-tudósításokból ismertem... Arafat jelenléte a médiában feltûnõen intenzív volt, egyenesen mindenütt jelenlevõnek tûnt ezekben a televíziós képekben, különösen az általa képviselt palesztin népesség számával, kulturális relevanciájával és gazdasági jelentõségével összehasonlítva. A világ vezetõ politikusainak összejövetelein kívül természetesen Muqata’ában – ramallah-i hivatalos rezidenciájában - is lehetett õt látni.
Ezt a helyet mindig tautologikus módon ábrázolták: kis helyiségként a rezidencia elõtt tolongó újságírók csapataival, s fegyvereiket lóbáló dühös férfiak sokaságával.
Amikor Arafat rezidenciáját elõször láttam a saját szememmel – akkor még életben volt -meglepett a hely békés atmoszférája, hogy úgy általában képzõmûvészeti installáció benyomását keltette... A külsõ tér pedig a tv-kamera klausztrofóbiás tekintetete által közvetített átlagos, globális média-tudósításoktól teljesen eltérõnek mutatkozott.“

Natalia Nikitin elõször állít ki Budapesten, munkái Boris Groys külföldön megjelent könyveibõl lehetnek ismertek számunkra.