Paul Horn: ŐRÜLT MŰVÉSZETET A MÁNAK - SZABAD IDŐT A MŰVÉSZETNEK

2015. június 11 - július 31.

Paul Horn munkája – bár multimediális eszközökkel és technikával dolgozik - nem egy bizonyos médiumon alapul, hanem az egyes kifejezési formák előnyeit és fizikai adottságait kombinálva azokból egy egészet - egy új entitást - hoz lére: egy művet, egy élményt, egy tapasztalatot, egy teret. Nem csak kiállításait alakítja ki a legkülönbözőbb médiumokból, hanem egyes műveit is több műfaj tanulságait átgondolva hozza létre. A felhasznált médiumok így egyrészt saját történelmi hitelességükre utalnak, másrészt ezen túl  kortárs kérdésfelvetésekhez is kapcsolódnak. 

A Knoll Galériában megvalósuló harmadik egyéni kiállításának a művész a bécsi Szecesszió mottójának laza, ironikus verzióját adta címül: ŐRÜLT MŰVÉSZETET A MÁNAK – SZABADIDŐT A MŰVÉSZETNEK. (Az eredeti: Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit ([Legyen meg minden] korszaknak a művészete, a művészetnek a szabadsága).

A kiállításra egy fenntartható, új, polgári enteriört alakított ki, ehhez illő műtárgyakkal, amelyben a legtöbb mű újra felhasznált anyagokból, talált tárgyakból, maradékokból vagy hulladék/leeső termékekből áll.  A szobakút - egy vízpumpa, ami egy szobanövényt öntözését biztosítja, s egyúttal a helyiség klímáját is javítja – egy aquaponikus rendszer minatür verziója, amelyet eredetileg a nagyüzemi mezőgazdaság alternatívájaként fejlesztettek ki. (Az aquaponia zárt víz- és tápanyag-keringés, amit haszonnövények vagy halak forráskímélő nevelésére alakítottak ki és vezettek be.) Paul Horn szobakútja egyrészt a magánszférába visszavonulás trendjére utal – a szobakút ugyanis úgymond e mozgalom kuriózum-emblémájának tekinthető, másrészt „jóérzés-oázis“-aink egyre fogyó forrásainak globális, nyilvános, mindenkit érintő problematikájára.

Az alternatív lét-tér további részét jelentik a szövet-képek, amelyek különböző textil-szalagokból, zsinórokból, kötelekből állnak. Szerkezetük kapcsán szövött szőnyeghez hasonlítanak,  esztétikájukban pedig absztrakt festményekhez, ám nem testesítik meg semmilyen középosztály vagy burzsoázia értékeit. Nem valamiféle belső világ kifejezései, amelyet általában a portrék, tájképek, absztrakciók, csendéletek vagy más festmény-műfajok jelenítenek meg, hanem külső állapot referenciájaként működnek, olyan minket körülvevő tényeket, rendszereket és környezeti változásokat idéznek fel, amelyek nem védett világaink bejárata előtt érnek véget. A csillár ugyancsak ilyen védett helyek szimbóluma, amit Paul Horn az aktuális jelennel ütköztet: a kiállításra egy francia és egy velencei  hagyományokon alapuló modellt hozott létre, ám kristályok helyett összegyűrt PET-palackokat, snapszos üvegeket használ. A csillár mint hatalmi és jóléti szimbólum így új, homályos fényben jelenik meg.

S mi a helyzet ezen átszivárgásokkal teli élet-világ lakóival? Ők is új kommunikációs formákkal foglalkoznak, ahogy ez Horn legújabb, a kiállítás részét képező rövidfilmjéből kiderül.