Paul Horn: Miért mindig én?

2011. november 17 - 2012. január 21.

Talán nincs is olyan ember, aki egy váratlan pech-sorozat után ne tette volna már fel magának a kérdést: miért mindig én? Az osztrák, multimediális technikával dolgozó művész, Paul Horn számára azonban ez nem puszta egocentrikus önmarcangolás: ahogy a kiállítás maga, már a cím is élcelődő, (ön)ironikus hangulatot sugall.

Paul Horn műveit szemlélve azonnal világossá válik, hogy  a művész ihletforrása nem a kategorikus gondolkodás vagy a lineáris tradíció: ezek számára problematikus jelenségek, amelyeken pimasz festményei, vidám objektjei és installációi valamint kvázi-harmonikus fotó-kompozíciói révén inkább túllépni igyekszik. Festményei átmenetet képeznek az objekt és az assamblage irányába, ahogyan például pizza formájú portréi, amelyeknél a klasszikus aranyrámát vászonból és viaszból összegyúrt, majd spray-vel fixált aranybarna „kerettel“ helyettesíti. Ezek a „pizza-portrék“ aztán – stílszerűen – 1m x 1m-es pizzás kartondobozokban kerülnek szállításra. A művész nem beállított modellekkel dolgozik: az ábrázolt személyt életszerű helyzetben, mintegy a „termékeny pillanatban“ örökíti meg, mint például a vidáman urináló fiatal lányt vagy az SZTK-keretes szemüvegében elégedetten mosolygó alkalmazottat kedvenc kotlósával az ölében.  A szín- és anyagkezelés technikája a tematikus megközelítésmódhoz hasonlóan szintén különleges, Paul Horn összetéveszthetetlen kompozícióinak azonban – talán éppen ezáltal is – szerves része.  Nagy kartonmunkái például egyszerű fénymásolatok, virtuóz olaj- és spray technikával készült festmények vagy talált tárgyak „sampling“-jei, amelyek a valóság és a fikció határán mozognak.

A templomi hangulatot idéző mini-szószékekbe virtuális világunkhoz igazodva a művész kis méretű képernyőket is beépített, ám Paul Horn szószékeiről ironikus módon nem papok hirdetik Isten igéjét, hanem például Sztálin „prédikál“ az új szovjet alkotmányról vagy Noam Chomsky a politikai elit bukásáról.

Paul Horn látszólag céltalanul ingázik a hétköznapok és a a művészettörténet szférája között. A kaotikusnak tűnő remix azonban ravaszul átgondolt mesteri kivitelezéssel párosul, mögötte pedig szabad, alkotó szellem áll, amely kivonja magát mindenféle merev szabály és dogma kötöttsége alól. Az egy hagyományba ágyazott, egy iskola vagy egy irányzat által meghatározott lineáris fejlődés gondolatát Paul Horn sajátos second hand-esztétikája által tagadja, amelyben azonban helyet kapnak mind a pop-, mind az úgynevezett magaskultúra szimbólumai is. Amikor Nicolas Bourriaud francia kurátor és műkritikus a „postproduction“ (azaz az utómunkálatok) jelenségéről beszél, akkor azon kultúránk bevett formáinak, jeleinek és jelenségeinek éppen azt a fajta rekonfigurációját érti, amely azáltal, hogy nem kényszeríti különböző kategóriákba való besorolásra, megőrzi a keletkező produktum - műalkotás – szabadságát. Bourriaud a kortárs művészi alkotási folyamatok formái kapcsán eljutott ahhoz a kérdéshez is, hogy ebből a mindennapi életünket kitöltő, objektekből, nevekből, referenciákból álló kaotikus masszából egyáltalán hogyan jöhet létre műalkotás. Egy mű különleges voltát Bourriaud a művész eljárásmódjával, a remix-technikával és az így kialakuló sajátos esztétikai nyelvvel hozza összefüggésbe, ami pedig Paul Horn munkáinak értelmezéséhez is kiindulópontul szolgálhat.

Fordította: Csécsei Dorottya

Támogató:

Osztrák Kulturális Fórum Budapest